| Dubrovnik | Történelem | Látnivalók | Közlekedés | Rendezvények | Strandok | Gasztronómia | Galéria | Térkép |
Történelem
A VII. században a mai Dubrovnik tenger felé néző sziklataraja görög és római halászok által lakott kis sziget volt, amelyet tengerág választott el a szárazföldtől. Ide menekültek a mai Cavtat helyén állt görög kolónia, az avarok által fölégetett Epidaurum lakói.
A IX. században a Ragusinum nevet viselő új település már annyira megerősödött, hogy több mint egy évig állta egy az Adriára betörő szaracén flotta ostromát. A lélekszámban gyarapodó település ekkor Bizánc fennhatósága alatt állt, a XI. századtól kezdve fő célja a település mindenkori vezetésének az volt, hogy a mohó velencei kalmárköztársaságoktól megvédjék a várost. Ezen időszakra tehető a szomszédos görög-római, valamint a szláv települések összeolvadása. Ettől kezdve szerepel a város szláv neve, Dubrovnik. A név a szláv Dubrava szóból eredeztethető, amelynek jelentése liget.
Korabeli térkép raguzáról
(foto: Joy Garnett, Flickr)
Dubrovnik a XII. században már élénk cserekereskedelmet folytatott a Balkán-félsziget kis államaival. A Ploče-kapu előtt egymást érték a fémekkel, bőrrel, viasszal megrakott karavánok, hogy szövetekre és más ipari termékekre cseréljék portékáikat és térjenek vissza összvéreikkel a szűk hágókon Dubrovnikba. A város igazi fellendülése akkor kezdődhetett, amikor a szerb királyoktól megváltották a környező földeket és megszerezték a félsziget belsejével a szabad kereskedelem jogát. Ezzel párhuzamosan szoros kapcsolatok alakultak ki az itáliai kereskedővárosokkal is: Pisával, Anconával, Barival.
1204-ben a IV. keresztes háború hadai elfoglalták Konstantinápolyt, így Bizánc nem nyújtott már védelmet a város számára, így Dubrovnik végül velencei fennhatóság alá került; a hatalmas, de távoli Signoriát a rektor képviselte, aki egy Velencéből küldött bizalmi személy volt. A fennhatóság átvételével bevezetésre kerültek a velencei típusú közigazgatási intézmények is. Megalakult az összes nemest tömörítő nagytanács, és a rektor nevében kormányzó kistanács is. 1272-ben alapították meg a Kancelláriát, amelynek irattára ma is őrzi 1808-ig, a köztársaság megszűnéséig a patrícius-városállam tündöklését és hanyatlását dokumentáló iratanyagokat.
Bár Velence a tengeri kereskedelmet jelentősen korlátozta, Raguza (Dubrovnik) így is megmaradt a Balkánnal való kereskedelem fő elosztópontjának. A XIV. században gazdasági és hatalmi súlyát tovább növelte a Köztársaság azzal, hogy jelentős területeket szerzett meg. A Lastovo-sziget, a Peljesac-félsziget, de még a konavljei partvidék nagy része is Dubrovnik fennhatósága alá került.
1358-ban a zadari béke nyomán Dubrovnik újra függetleníthette magát a velencei hatalomtól. A velencei Szent Márk Köztársaság I. Lajos magyar királytól elszenvedett veresége után Raguza (Dubrovnik) jelképesen magyar fennhatóság alá került: a város évi 500 dukát adót fizetett a magyar királyoknak. Ez a kapcsolat egészen 1526-ig, a mohácsi csatáig tartott.
Dubrovnik fénykora a XV. és a XVI. század. 170-200 gályája közül több a nemrégiben felfedezett új világrészekbe is eljutott. Bár 1440-ben még magyar királyi fennhatóság alá tartozott, a város elismerte a török fennhatóságát is: a kereskedőváros évi 12 500 dukát adóval váltotta meg a Balkánnal való tengeri és szárazföldi kereskedés további szabadságát. Ekkor építették meg – a város saját kincstári vagyonából – a ma is álló erődművet, ami az oszmán fenyegetés elleni védekezést biztosította. A város-köztársaság gondoskodása azonban nem csak a katonai védelemre terjedt ki: az 1400-as évektől gyógyszertárakról, kórházakról, idősek otthonáról és árvaházról is beszélhetünk a városban, de a vízvezeték rendszert is kiépítették. Az egészségügyre állandó karantén állomásokkal is ügyeltek, így akadályozva meg az idegen területekről bejutó járványok kitörését.
.jpg)
.jpg)
A XVII. században pusztító földrengés döntötte romba Raguzát. A 4000 ember életét követelő katasztrófa utáni újjáépítésben kiéleződtek a városvezetésen belüli ellentétek is. A tíz nemesi család között akadtak konzervatív nézetűek és haladáspártiak is. Előbbiek a Salamancesik, utóbbiak a Sorbonenesik voltak. Elnevezésüket azokról az egyetemekről kapták, ahol végeztek. (Salamanca és Sorbonne). A gondokat súlyosbította, hogy a Balkáni hágókon folyó kereskedelem egyre inkább szűkült, a Földközi-tengeren pedig az angol és a francia kereskedelmi flották jelentettek komoly konkurenciát a dubrovniki flottáknak.
Bár a földrengés utáni újjáépítés után épült több barokk templom is a városban, kereskedelmi súlyát és hatalmát végképp elveszítette. 1806-ban Napóleon seregeinek megjelenésével jelentőségét teljesen elveszítette a város. 1808-ban a franciák feloszlatták a köztársaságot és Illír Tartományokba kebelezték a várost.
Napóleon bukását követően a város Ausztria kezébe került. Az első világháborúig terjedő évszázadnyi időszakban az osztrák fennhatóság alatti Dubrovnik csendes tengerparti várossá alakult át. 1918-ban a Szerb-Szlvonén Királysághoz csatolták, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság fennhatósága alá került. A második világháború alatt is viszontagságos volt a város hovatartozása. Először a Horvát Állam, majd az olasz később a német csapatok állomásoztak az ősi Raguza falain belül. A háború végeztével a fasisztákat elűzték a városból, és Dubrovnik a megalakuló Jugoszlávia részévé vált. A kommunista államszövetség felbomlásának idején, a dél-szláv válság sem kímélte a várost. 1991-1992 között a szerb szárazföldi erők és a hadiflotta is lőtte a várost. A száz feletti civil áldozatok tragédiája mellett a világörökségi hagyaték is komoly károkat szenvedett, amit aztán az UNESCO segítségével sikerült helyre állítani.
A XX. Század csendesebb éveiben Dubrovnik a dalmát tengerpart meghatározó kulturális és idegenforgalmi központjaként tartották számon a várost.
A IX. században a Ragusinum nevet viselő új település már annyira megerősödött, hogy több mint egy évig állta egy az Adriára betörő szaracén flotta ostromát. A lélekszámban gyarapodó település ekkor Bizánc fennhatósága alatt állt, a XI. századtól kezdve fő célja a település mindenkori vezetésének az volt, hogy a mohó velencei kalmárköztársaságoktól megvédjék a várost. Ezen időszakra tehető a szomszédos görög-római, valamint a szláv települések összeolvadása. Ettől kezdve szerepel a város szláv neve, Dubrovnik. A név a szláv Dubrava szóból eredeztethető, amelynek jelentése liget.
Korabeli térkép raguzáról
(foto: Joy Garnett, Flickr)
Dubrovnik a XII. században már élénk cserekereskedelmet folytatott a Balkán-félsziget kis államaival. A Ploče-kapu előtt egymást érték a fémekkel, bőrrel, viasszal megrakott karavánok, hogy szövetekre és más ipari termékekre cseréljék portékáikat és térjenek vissza összvéreikkel a szűk hágókon Dubrovnikba. A város igazi fellendülése akkor kezdődhetett, amikor a szerb királyoktól megváltották a környező földeket és megszerezték a félsziget belsejével a szabad kereskedelem jogát. Ezzel párhuzamosan szoros kapcsolatok alakultak ki az itáliai kereskedővárosokkal is: Pisával, Anconával, Barival.
1204-ben a IV. keresztes háború hadai elfoglalták Konstantinápolyt, így Bizánc nem nyújtott már védelmet a város számára, így Dubrovnik végül velencei fennhatóság alá került; a hatalmas, de távoli Signoriát a rektor képviselte, aki egy Velencéből küldött bizalmi személy volt. A fennhatóság átvételével bevezetésre kerültek a velencei típusú közigazgatási intézmények is. Megalakult az összes nemest tömörítő nagytanács, és a rektor nevében kormányzó kistanács is. 1272-ben alapították meg a Kancelláriát, amelynek irattára ma is őrzi 1808-ig, a köztársaság megszűnéséig a patrícius-városállam tündöklését és hanyatlását dokumentáló iratanyagokat.
Bár Velence a tengeri kereskedelmet jelentősen korlátozta, Raguza (Dubrovnik) így is megmaradt a Balkánnal való kereskedelem fő elosztópontjának. A XIV. században gazdasági és hatalmi súlyát tovább növelte a Köztársaság azzal, hogy jelentős területeket szerzett meg. A Lastovo-sziget, a Peljesac-félsziget, de még a konavljei partvidék nagy része is Dubrovnik fennhatósága alá került.
1358-ban a zadari béke nyomán Dubrovnik újra függetleníthette magát a velencei hatalomtól. A velencei Szent Márk Köztársaság I. Lajos magyar királytól elszenvedett veresége után Raguza (Dubrovnik) jelképesen magyar fennhatóság alá került: a város évi 500 dukát adót fizetett a magyar királyoknak. Ez a kapcsolat egészen 1526-ig, a mohácsi csatáig tartott.
Dubrovnik fénykora a XV. és a XVI. század. 170-200 gályája közül több a nemrégiben felfedezett új világrészekbe is eljutott. Bár 1440-ben még magyar királyi fennhatóság alá tartozott, a város elismerte a török fennhatóságát is: a kereskedőváros évi 12 500 dukát adóval váltotta meg a Balkánnal való tengeri és szárazföldi kereskedés további szabadságát. Ekkor építették meg – a város saját kincstári vagyonából – a ma is álló erődművet, ami az oszmán fenyegetés elleni védekezést biztosította. A város-köztársaság gondoskodása azonban nem csak a katonai védelemre terjedt ki: az 1400-as évektől gyógyszertárakról, kórházakról, idősek otthonáról és árvaházról is beszélhetünk a városban, de a vízvezeték rendszert is kiépítették. Az egészségügyre állandó karantén állomásokkal is ügyeltek, így akadályozva meg az idegen területekről bejutó járványok kitörését.
Tengerre meredő ágyúk
(Foto: VLKR és AMWranes, Flickr)
(Foto: VLKR és AMWranes, Flickr)
A XVII. században pusztító földrengés döntötte romba Raguzát. A 4000 ember életét követelő katasztrófa utáni újjáépítésben kiéleződtek a városvezetésen belüli ellentétek is. A tíz nemesi család között akadtak konzervatív nézetűek és haladáspártiak is. Előbbiek a Salamancesik, utóbbiak a Sorbonenesik voltak. Elnevezésüket azokról az egyetemekről kapták, ahol végeztek. (Salamanca és Sorbonne). A gondokat súlyosbította, hogy a Balkáni hágókon folyó kereskedelem egyre inkább szűkült, a Földközi-tengeren pedig az angol és a francia kereskedelmi flották jelentettek komoly konkurenciát a dubrovniki flottáknak.
Bár a földrengés utáni újjáépítés után épült több barokk templom is a városban, kereskedelmi súlyát és hatalmát végképp elveszítette. 1806-ban Napóleon seregeinek megjelenésével jelentőségét teljesen elveszítette a város. 1808-ban a franciák feloszlatták a köztársaságot és Illír Tartományokba kebelezték a várost.
Napóleon bukását követően a város Ausztria kezébe került. Az első világháborúig terjedő évszázadnyi időszakban az osztrák fennhatóság alatti Dubrovnik csendes tengerparti várossá alakult át. 1918-ban a Szerb-Szlvonén Királysághoz csatolták, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság fennhatósága alá került. A második világháború alatt is viszontagságos volt a város hovatartozása. Először a Horvát Állam, majd az olasz később a német csapatok állomásoztak az ősi Raguza falain belül. A háború végeztével a fasisztákat elűzték a városból, és Dubrovnik a megalakuló Jugoszlávia részévé vált. A kommunista államszövetség felbomlásának idején, a dél-szláv válság sem kímélte a várost. 1991-1992 között a szerb szárazföldi erők és a hadiflotta is lőtte a várost. A száz feletti civil áldozatok tragédiája mellett a világörökségi hagyaték is komoly károkat szenvedett, amit aztán az UNESCO segítségével sikerült helyre állítani.
A XX. Század csendesebb éveiben Dubrovnik a dalmát tengerpart meghatározó kulturális és idegenforgalmi központjaként tartották számon a várost.